Itt néhány dolgot megmutatok a sötét világomból.
Szavak
Sündisznóval háltam az éjjel,
Szúrt, bökött ezer tüskéjével,
Véres szempár a nász vége,
Lila táska az ikrek kelengyéje,
Hozomány a kézben, nem más,
Reggelre csak az égő zsibogás,
Aki sokat fog, az keveset markol!
Főleg, ha éjjel egy sünnel harcol!
A gyerekeknek úgy tanítják, hogy amikor felszállnak egy vonatra és az ablakon kinézve azt látják, hogy a mellettük lévő vonat mozog, nem tudhatják hogy, melyik vonat mozog. Az mozog amin ők ülnek, vagy a másik? Ha kinéznek a másik ablakon és ott is egy mozgó vonat van, ami ráadásul a másik irány ba mozog, akkor igazán nem lehet tudni, mi a helyzet az ő vonatjukkal! Majd megismerhetik az inercia rendszer fogalmát, néhányan a relativitás elméletet is. Azt viszont csak kevesen tudják meg, hogy ahány ember él a földön, annyi világ létezik… sőt esetenként több is!
Vannak közös pontok a világainkban, amelyek összekötnek, csoportosítanak bennünket. Sokak számára dogmatikusak ezek a kötődések, mintha csak ebben a rendszerben működne a világuk, mert elveszettnek érzik magukat, a megszokott támpontok nélkül! „Vajon mozog a vonatunk, vagy csak a másik vonatok mozognak? Mivan ha itt maradunk? Mindenki más elindul, csak mi nem?”
Számomra kevésbé voltak fontosak ezek a dolgok. Természetesnek találtam az emberek közötti együttműködést, de soha nem éreztem nélkülözhetetlennek.
CSERE1 Jól esett mások kedvessége, figyelmessége, de nem éreztem a legkisebb késztetést sem, ezek viszonzására. Mivel másképp nem tudtam elviselhetővé tenni, a kényszerű együttélést, ezért egészen fiatalon, szerepjátékokba kényszerítettem magam. Persze akkor ez még nem tudatosan történt, valami féle védelmi mechanizmus volt részemről. Egy idő után már ez sem könnyítette meg a dolgom. Nem mindig volt egyformán sikeres a szerepem a környezetem szemében.Egyre megterhelőbb volt a sokféle közönségnek megfelelni. Pláne egyszerre többnek! Nehezen jegyeztem meg az arcokat, neveket és azokat is csak egy-egy „epizód” erejéig, statiszták voltak csupán a színdarabban.
Gyakran magányosnak, elveszettnek éreztem magam. Közéjük akartam tartozni, de soha nem éreztem igazán odavalónak magam. Kifejezetten tehernek éreztem, a közös gondolkodást, a mindenki számára kötelező tudásanyag elsajátítását, például történelemből. „Miért kell megtanulni az évszámokat, neveket, helyszíneket? A múltra nincs befolyásom! A jövő szempontjából pedig, az ok-okozat viszony megértése a lényeges, nem az hogy, kivel és mikor történt meg korábban!”
Felszabadító érzés volt, amikor elkerültem Szegedre 14 évesen. Tiszta lappal kezdhettem. Egy kollégium sokféle elvárása, hamar nyomot hagyott a papíron. Új világ rajzolódott ki előttem, amiben a leggyengébb teljesítmény is szuperhős szerepbe emelt!
SZABADSÁG! Néhány jó pillanat, egy két „villantás” az iskolában és jött az elismerés!
De a valóság itt is hamar orrba vágott!
Folyamatos munkát, egyenletes teljesítményt vártak a tanárok, minden területen! Ami érdekelt, azzal még elvoltam valahogy, de, arra sem fordítottam túl nagy hangsúlyt. Szabad akartam lenni és a saját világomban az is voltam!
Előfordult, hogy az osztálytársamnak segítettem megcsinálni a házi feladatot, ami az én munkafüzetemben nem hagyott nyomot. Ennek okán, év végén, a kémia tanár
– amikor szembesült vele, hogy nincs szóbeli felelet jegyem – kihívott és adott egy ötöst a feleletre, majd az üresen maradt munkafüzetemet, egy „talpas” (megdönthetetlen) egyessel értékelte.
Ezzel, gyenge négyesről, kettesre rontottam az év végi osztályzatot.
A diákok fiatal, de már kialakult egóval, a klikkesedés útját járták, ami a „valahova tartozni kell” problémát akasztotta a nyakamba. Ráadásul ebben a korban, komoly dominancia harcok is vannak, csoporton belül is.
Kezdtek a statiszták kinőni a szerepükből, irányítani akarták a világot, és az iskola is a folytonos elvárásokkal jött, a lehetőségek helyett!
Aztán jött a hír…
Meghalt az apai nagyapám!
Egy kulcs ember volt!
Valaki, aki nem akart tőlem semmit, mégis óriási hatással volt rám!
Kevés embernek láttam az arcát igazán, mert mindig mögötte kerestem valamit.
Nem a húst tartó csontokat, szemeket, hajat, bőrt. Az embert kerestem, akit akkor is látok , ha méterekkel mögöttem van!
Erős karakter volt! Soha nem állt statisztának! Ritka érték volt ez a nyüzsgő, mégis kopár, zombi világban! Egy időben nem szerettem vele lenni, mert neki nem lehetett hazudni, mert nem a szavakat hallgatta, hanem az embereket!
Ő volt az egyetlen, aki egy két mondatos párbeszédből tudta, hogy mennyire el vagyok veszve (újra)!
Pár hónappal a halál a előtt történt:
Kérdezett, válaszoltam valamit, aztán hosszú gyötrelmes csend. Akkor tanultam meg, milyen sokat mond a hallgatás!
Nem a szavaknak volt jelentősége, csak a gesztusoknak, a hangulatnak, az érzéseknek!
Akkor úgy éreztem, magamra hagy, hogy kicsit megleckéztessen! Mint régen, amikor túl magasra másztam a fán és ott hagyott, hogy másszak le egyedül!
Valójában felkészített rá…
Évekig velem volt még, de ez már más volt! Csak azt tudtam, hogy ott van és segíteni akar. Nem tudtam mi a baj, miben akar segíteni? Később rájöttem… Felébresztette az ösztöneimet, segített elhagyni Szegedet, a gyermek koromat és a szüleimet.
Egyszerű szabályai voltak!
Kár hogy nem ismerhettem meg jobban azokat a szabályokat!
Jobb emberré váltam volna!
Sokan, sokfélék vagyunk, sokféle világban élünk!
A szomszédaim nem igazán értik, miért költök többet konyakra és cigarettára, mint karjára és ruhára?
Etelka néni szerint, ha adnék kicsit magamra, lehetne rendes állásom, nem kellene alkalmi munkákból élnem. Lehetne barátnőm! Egy ilyen jóképű, izmos férfi, könnyen találna…
„Egy kanál vízben meg tudnám folytatni!”
Sokan azt hiszik, ez csak egy mondás. Én valóban meg tudnám tenni!
Persze más is ezt gondolhatja magáról, mert fogalma sincs, milyen nehéz megölni egy embert! Nem arra gondolok, amikor lelönek valakit, autó baleset éri, vagy megszúrják és kivérzik.
Arról van szó, amikor meg kell ölnöd! Végig kell élned minden pillanatát és egy démonnal több ül a nyakadban, mikor haza érsz!
El lehet viselni, mindig egyre könnyebb, de megszokni képtelenség.
Legutóbb 2 éve történt miattam, ilyen tragikus baleset.
Egy vállalkozó, éjjel felböfögte a vacsorát és megfulladt tőle.
Borzalmas halál!
Belém mart, ezért a körmét is ki kellett pucolnom, miután feladta.
Esténként, Ő is velem iszogat, a dohányfüst ködjében, kocsmává alakuló szobában, a többi hívatlan vendéggel együtt.
Néha hamarabb ájulok el, mint ahogy elvonul a népes vendégsereg.
Ma azonban minden megváltozott!
Néhány világban, ma meghaltam!
Etelka néni: „Hányszor mondtam, Ferikém… Próbáltam beszélni vele…”
Jani a postás: „Csóringer, jó’ meg járta!”
U. Takácsné: „Megérdemelte ez az állat! Mindenki tudja az uramról, hogy ugat, ha sokat iszik! Csak ez nem tudta megállni, hogy ne törje el szegény Bélám orrát!”
Piásan dohányoztam az ágyban, elaludtam és láss csodát…
Hogy miért?
Megöregedtem!
A magamfajta, 45 évesen már csak nyűg, púp a háton:
„Nem olyan fitt, mint a fiatalok.
Túl sokat tud… Nyugdíjba mégsem mehet! Mi lessz, ha demensé válik és fecsegni kezd?”
Egy viszonylag szűk, de annál befolyásosabb világban azonban, még mindig élek és veszélyesebb vagyok, mint egy nappal korábban!
Tudják hogy nem én fulladtam meg.
Tudják hogy nem én égtem hamuvá.
Tudják hogy az ágyam fölül leszakadó polcról, nem az én arcomra esett a szobrocska.
Tudják, az arany fog volt csak az enyém, amit az összetört arcban találtak.
Tudják, mert Ők küldték hozzám, hogy megöljön!
Tudják, hogy én is tudom…
Képek
